Legényfogó...minden belekerül

Lassan edzett acéllá változom. Mikor idejöttem, minden nap végére kezeim teli voltak sebhelyekkel, izmaim teljes lázban égtek, a hátam pedig mintha felmondta volna a szolgálatot. Mára kikérgesedett kezeim golyóálló páncélként védik testemet az ellene indított támadásoktól. Testem talán keményedett, de lelkem ugyanúgy érzékenyen reagál a komor Világra. Vagy egy könyv komor világára. Feltételezem, hogy egy burmai börtön alagsorában eltöltött hét hónap után más lenne a véleményem, de jelen állás szerint a fizikai fájdalmak eltörpülnek és visszagondolva tompán hatnak ahhoz képest, amit Orwell 1984 c. regénye művelt szeretett lelkivilágommal. Napok óta másra sem tudok gondolni, csak a főszereplő kb. féloldalas eszmefuttatására a gondolatok keszekuszaságáról, arról, hogy mennyi valóban mélyen szántó gondolat kavarog az agyában, mégis mindaz, amit ebből le tud írni az az, hogy „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”. Ismernünk kell ennek a legegyszerűbb számtani feladatnak az eszmei jelentőségét, miszerint csak és kizárólag a Párt dönti el, hogy kettő meg kettő az most négy lehet-e, vagy öt, esetleg három. Amennyiben nem négy, abban az esetben hivatalnokok egész hadserege dolgozza át a történelemkönyvek, számtankönyvek és mindenféle média-anyagok archívumát, az idők kezdetéig visszamenőlegesen ezt a tökéletességig fokozva, kiszolgálva ezzel a pillanatnyi érdekeket, hogy kettő meg kettő az sosem volt, és sosem lesz négy. Egyelőre. Érezte, hogy az egész ellent mond a józan ésszel, küzdött is ellene, de aztán a gép bedarálta. Kettő meg kettő az öt, ha a Nagy Testvér úgy mondja. Félelmetes rémképet állított az akkori jövőről, mely még annál is félelmetesebben hasonlít a jelenre. Szerettem volna már sokszor letörölni magam a leghíresebb közösségi oldalról, de behálózott. Nem azért, mert szeretem, hanem mert szükségessé vált információcsere szempontjából. Internetes levelezéseimet összekapcsolták az általam megnézett videókkal, leszűrve ebből érdeklődési körömet, és összekapcsolták a Világ legnagyobb térképével, megjelölve, hogy hol jártam. Pár másodperc alatt valahol, bárhol megjelenhetek virtuálisan. Tudják, ki vagyok, ismerik teljes valómat. Aggasztó, hogy telefonszámom után érdeklődnek, hivatkozva a nagyobb biztonság elérésére. „A párt egyik törvénye sem tiltotta az ilyesfajta viselkedést, de nagyon gyanús volt. És ha a Gondolatrendőrség valakit egyszer gyanúsnak titulált, onnantól egy perc magánya sem volt…”. Talán ami még ennél is sokkal félelmetesebb, hogy az emberek mindezt önként teszik. Csábítják őket nagy szavakkal: ismerkedj! Itt nem leszel magányos! Itt sosem fogsz unatkozni! Ingyen van! Aztán mikor már ott van az ember, akkor láncolják nyomós érveikkel: nélkülünk manapság semmi nem működhet, kellünk az családodhoz, kellünk a barátaidhoz, kellünk az állásodhoz és a pénzedhez. Honnantól ér véget a szabadság? A kiszolgáltatottságtól, vagy a jogok elvételétől?

Csípősebbek a reggelek, Ulm Rózsadombjára költöztünk, biciklivel járok a munkahelyemre, elektromos fogkefével mosom a fogam, és megborotválkoztam. Végre szakíthattunk a korábbi kosz- és penészszagú életvitellel, ahol a három civilizált embernek meg kellett küzdenie az őt körülvevő elmaradott, kamionos szálló nehézségeivel. Végre érezhetjük a valós életszínvonal-béli különbségeket. A hangulat is teljesen megváltozott, optimistán tekintek az előttem álló egy hétre.

Újabb ismerős érzelem hatolt a lelkembe: szánalom. Tegnap biztonsági kamerának érezhettem volna magam, ha korábban eszembe jut, ugyanis olyan helyen álltam, ahonnan minden ember mozgására, beszédére, de még mimikájára is odafigyelhettem. Az adagoló szalag két oldalán 6-6 ember áll, akik szorgalmasan pakolják kartonokba az érkező süteményeket, azokat palettázzák, majd targoncával elrejtik őket az éhes szájak elől egészen karácsonyig. Leghátul álltam, szemben mindenkivel, ezért láttam, amikor az előttem dolgozó török nő szúrós tekintettel becsmérli az őelőtte álmosan beszélgető afrikai-klikket, vagy a magyar lányt, aki idegesen húzkodta pólóját minden alkalommal, valahányszor a szimpatikus török főnök bíztató ábrázattal vonult el köztünk. Vagy éppen az ex-kamionost, aki megnyúlt, piros, szőrös arcát le sem vette a neki háttal dolgozó két fiatal lány fenekéről. Nyelve hegyét enyhén kidugva, melyen meg-megcsillant a nyál, valahányszor jobbra-balra húzkodta, bambán állt ott, és várta a szemkontaktust a kiszemelt áldozatokkal. Valószínűleg nem érzékelte sem a megvetést, sem az őt méregető szempárokat, amik tágra nyíltan várták a következő gyomorforgató nyelvpörgetést, kacsintgatást, perverz megjegyzést. Rossz érzés fogott el vele kapcsolatban. Talán hazamegy a kiüresedett lakásra, megeszi a hétvégén tepsibe beleszáradt ebéd maradékát egy doboz olcsó sör mellett, elkönyveli az este történteket a Világ romlottságának számlájára írva, aztán leheveredik a soha rendbe nem tett ágyára, amit egy városszéli bolhapiacon vett ki a gaz közül 15 euróért. Ez az életkép mélyen beleivódott az emlékezetembe egy hasonló kaliberű ember által, ezért lehet, hogy ennek tökéletesen az ellentettje igaz rá. Mindenesetre elvonja az ember figyelmét az idő lassúságáról, ha ilyeneken mereng, és nem a puszedlik helyes dobozban való elhelyezésén forralja agyvízét.

Kedves Naplóm!

Valahogy így kezdeném, ha bolyhos tollal a kezemben hason feküdve a felső emeleti szobám szőnyegén körmöt szárítva írnék az adott napi szerelmemről. Ehelyett magányosan ülök egy iskolapad-szerű asztalnál, egy német kisváros iparnegyedének eldugott sarkában. A ház elhelyezkedéséből látszott, hogy semmi keresnivalója a hatalmas raktárak, használtautó-kereskedések és ital-nagykereskedések között. Túlzás lenne állítani, hogy kiállta az idő próbáját, hiszen vakolata itt-ott hiányzott, az évek óta hentergő gyerekjátékok pedig egy valaha mozgalmas, ám mára megöregedett lakosságról tanúskodtak. A szétszakadt trambulin egy sírástól hangos balesetről mesél, a fűben heverő lyukas labdán pedig zöld mohafoltok jelezték gazdájuk rendetlenségét, esetleges eltűnését. Két kutya hangosan ugatva verekedik hátul, a félrecsúszott protézisű idős asszony pedig esélytelenül próbálja őket éles hangon szétválasztani. A lépcsőházban ázott kutyaszag terjengett, a falakat pedig koszszínű kéznyomok takarták. Hasonló körülmények között más lehet, hogy visszajött volna Gönyűre szőlőst gazolni, nekem mégis szórakoztatónak bizonyult az egyedüllét. Szívesen szórakoztatnám a kedves olvasót minden napom részletes leírásával, de jobbnak látom, ha kiragadom a legfontosabb gondolataimat, hangsúlyt fektetve inkább a tanulságokra és a kiváltott érzelmekre, mintsem magára a cselekményre. Izgalmasan hangzik, ugye? Kezdjünk is neki!

A kezdeti nehézségek ellenére azt kell, hogy mondjam, megtaláltam a számításaimat nyári munka tekintetében. Egy mézes puszedli gyárban dolgozom, mint kisegítő munkás. Sokkal felelősségteljesebb, mint amilyennek elsőre hangzik.

 Én vagyok a felelős a legkisebb puszedlitől elkezdve a legnagyobb lekvárral töltött tallérig. A szálak az én kezeim között futnak össze, én vagyok puszedliélet és puszedlihalál ura.  Ám nem vagyok mindig abban a hangulatban, hogy gazdag nyugatnémet családok gazdag kövér sarjainak zsíros ujjai közé mézédes falatnyi boldogságot vigyek a teljesség igényével. Eljátszom néha a gondolattal, hogy a tajtékzó szülő kieresedett halántékkal hívja gyáram zöld vonalát panaszbejelentés céljából. „Fiam a karácsonyi vacsora után, de még az ajándékok kibontása előtt megbontotta az Önök által előállított X terméket. X megnevezésű termék csomagolásán három mintát tüntetnek fel, ám gyermekem egy negyediket vélt felfedezni.” …. A vendéglátóipar magányos terroristája – hogy klasszikust idézzek.

Hangulatingadozásaim oka? Kialvatlanság? Unalom? Magány? Gyermekkori sérelmek?

Kollégák.

Amikor idejöttem, még a félkész székletemet is vigyázzállásba rántottam, hogy megfeleljek a táj formai követelményeinek. Enyhén szólva túldimenzionáltam a külföldi létet, hiszen minden, amit hallunk a németekről az az, hogy precízek, tiszták, gyorsak, nincs humorérzékük. Ezek közül egyre nem tudtam csak rácáfolni. Igazából a hely, ahol dolgozom, nem különbözik sokban egy megszokott magyar vidéki gyártól. Az idős hölgyek ugyanazzal a fancsali arccal ülnek műszak elején a munkájuk mellé, a tetovált cingár gyerek ugyanúgy álmosan tologatja a palettákat, a kápó meg az aktuális lelki állapotát mindig a termelés hatékonyságához igazítja. A mosolygós tésasszony kedélyesen húzogatja szemöldökét köszönés céljából, a világ által roppant módon megsértett hasonló testalkatú nő pedig apró, erősen rúzsozott száját résnyire kinyitva elmotyog egy Abend! – et, majd szemöldökét összehúzva félrepillant, mintha sürgős félrepillantanivalója lenne. Az öreg Günther még incselkedik kicsit a kolleginákkal a lenyugvó Nap fényében, a bikakötős kigyúrt meg ezt látva könyökével megböki a mellette serényen dolgozó csemegebajszos legényt, motyognak valamit, majd harsányan felnevetnek.

Otthon, édes otthon.

Na persze ezek után lehetne mondani, hogy akkor francnakkőkimenni, ezért fontos megjegyeznem, hogy annyira azért mégsem ugyanaz.

Hiszen a fent említett asszonykáknak gyönyörű porcelánfogaik vannak, az öreg Günther elegánsra nyírt bajusszal, szépen vasalt ingben jön minden reggel dolgozni, a bikakötő pedig valóban arany.

Megkérdeztem.

Essünk gyorsan túl rajta

Sok beszélgetés kanyarodott el a magyarországi helyzet irányába, és mikor az anyagiakra került a sor, a hatás sosem maradt el. Őszinte megdöbbenéssel kérdezték, hogy egy ugyanilyen gyári munkás, mint ők, hogy tud kijönni ugyanazért a munkáért 300 euróból?

Olcsó a cigi, olcsó a sör, olcsó itt minden. Így a „De náluk az élet sokkal drágább!”- kezdetű ódák értelmüket veszítik. Jó, persze az olcsó viszonylagos, itt 6 € egy doboz jobb minőségű dohány, amiért az egyszerűbb helybéli lakos szorgos kezei csupán fél órát mozognak, míg magyar honfitársaim ezért egy órát kell, hogy dolgozzanak, de inkább kettőt. Tehát felébe, vagy negyed annyiba kerül itt a cigi.

A sör ugyanezen logika mentén NYOLCADANNYIBA kerül, na de hagyjuk a káros szenvedélyeket.

Ne ítélj, s nem ítéltetik

Mivel állandó éjszaki műszakos vagyok, minden héten más és más társaságba kell, hogy beilleszkedjek. Az első pénteki alkalom volt a mélypont. Nem ismertem senkit, a gonosz véresszájú banyák tenyerüket dörzsölve várták, hogy feladjam, és ők rávethessék magukat még ki nem hűlt testemre és süssenek belőle még több puszedlit. Ennyit az első benyomásról. Érzékeim nem hagytak cserben: borzasztó órák következtek, különböző náci módszerekkel helyeztek pszichés nyomás alá, komolyan fontolóra vettem a sírógörcsöt. 6:40 kor egy unott képű félholdas jött oda hozzám-váltás.

Megváltás.

Egy alapos 10 órás alvás után lázas munkakeresésbe kezdtem. Itt nem maradhatok, itt tuti becsavarodok. A másik opció pizzafutárkodás lett volna, de már a főnök kiscsaj sem volt szimpatikus. Mindig, amikor visszakérdeztem (svábok, nem szorul magyarázatra) csak elvigyorodott és mintha egy részeg 15 éves lányt csitítana a villamoson, elrendezett egy „semmi”-vel. Apu fortyogó epéje vagyok.

Nincs menekvés, This is the end. Hétfő 22:40. A szokásos helyen vártam a munkát, egy sarkon, kiszolgáltatva a környezetemnek. Széttárt lábakkal sok nyálat összegyűjtve a számban álldogáltam ott, hátha jön valaki, akinek megtetszem. Hamarosan jött is a főnökasszony, akinek első kérdése volt, hogy erős vagyok-e. A helyzetem és a prostituált élete közti párhuzam úgy látszik, megállja a helyét.

Mivel nem tudom németül az önkritika szót, ezért elrendeztem egy igennel. Körülbelül ekkor történt a fordulópont, beléptem az 50 m² területű raktárba, ahol 14 barátságos szempár fogadott. Voltak ott törökök, jemeniek, pakisztániak és németek, a nyelvi nehézségek ellenére pár óra alatt összeszokott csapattá váltunk. Ettől kezdve nekünk arra a hétre fix volt a helyünk, és nem önös érdekből döntöttünk így, hanem a cég szempontjából is fontos volt egy munkáját ilyen jól végző jól organizált csapat. Egy pozícióját védő kis maffia. Az idő nagy részében egy arab, 60 év körüli emberrel beszélgettem a filmekről. Nehezen képzelné el az otthoni ember egy ilyen kaliberű férfiról, hogy ennyire intelligens és kulturált lenne. Szerinte Clint Eastwood ponyvaregényei, a vadnyugat félelmet nem ismerő hősei jelentik a táptalajt a mai filmiparnak. Vitába szálltam vele, mert jó vitapartnernek tűnt. Mindazok mellett, hogy nagyon szeretem a Volt egyszer egy vadnyugat c. filmet meg a többit, mégsem gondolnám őket színészileg nagy teljesítménynek. Például Eastwood mindig olyan karaktereket játszott, akik könnyen szerethetőek, és a pozitív fényben való feltűnés nem igényelt további játékot. A rossz karakter környezete ugyanilyen: világ életében megátalkodott, rossz szándékú, sunyi tekintetű, nőkkel gorombán bánó szenny alak. Nincs semmi pozitív tulajdonsága, nem mozgat meg az emberben mélyebb érzelmeket. Nem szánható, nem lehet sajnálni, nem vicces, ugyanúgy, ahogy a jó karakternek sincsenek rossz tulajdonságai. Az egésznek nincs élet szaga.

Összebarátkoztam Baullal, a koszovói hip-hop táncossal. A nevetése viccesebb, mint a történetei, de ettől függetlenül jó gyerek.

Német nyelvtudásomról annyit, hogy magyarázni, panaszkodni és mosolyogni már nagyon jól tudok, a poénkodás kevésbé megy. Egyelőre még magával a jelenséggel sem igazán vagyok tisztában, hogy létezik-e. Baullal épp ezért maradtunk a verekedésnél, az minden nyelven vicces.

Eltelt ez a hét is, jött a következő.

Itt már érdekesebb volt a felhozatal, a rosszabbik értelemben. Egy koszovói hullamosó, akinél tíz évig virágzott az üzlet, most munkahelyét otthagyva magyar diákokat jön ijesztgetni a rémtörténeteivel Neu-Ulmba. Elgurult fejek, fagyott holttestek különböző korosztályból, szétrobbant testek sminkelése. Legalább nincs reklamáció – mondta valami beteges mosollyal az arcán. A negyven év körüli körszakállas copfba kötött őszes hajú emberektől alapból is rosszul vagyok. Afféle olyan életút, amit egy hullamosóról gondolna az ember: elvált, egyedül élő, alkoholproblémákkal küzdő, doboló, metál zenét hallgató, busszal munkahelyre járó. Elég monoton munka jutott erre a hétre, ezért volt alkalmam gondolkozni közben. Milyen lehetett az első munkanapja tíz évvel ezelőtt? Milyen erő kellett ahhoz, hogy rávegye a második napi munkára? Azt mondja, a pénz. Kíváncsivá tett, vajon a pénzből, amiből csak egy kisegítői állásra tellett tíz év után, ki tudta-e tölteni azokat a lőtt sebeket a lelkén, amit minden egyes holttest látványa okozott. Azt mondja, hogy meg lehet szokni. Talán pár hónap elteltével ő is úgy rakta össze egy motorbalesetet szenvedett suhanc arcát, mint ahogy én az előttem lévő paletta puszedlit. Talán álmodik velük néha. Nyolcezer euró.

Mégis itt van.

Megismerkedtem Brainz-el, a mixerrel Nigériából, aki gépészmérnöknek tanul. Szokatlan felállás, azt meg kell hagyni, de a srác igazán értett a keveréshez. Húszas éveiben járó, majd két méter magas, fekete bőrű, vékony kaffer. Éppen a „démon csókja” nevű saját fejlesztésű koktéljának receptjét ecsetelte, amikor rátört a hasfájás. Talán a gondolattól, talán már bujkált benne valami, de haza kellett mennie. Vigyorogva megpaskolta a hátam, majd rohamléptekben távozott a munka színhelyéről. Öten maradtunk: a hullamosó, Muhammad Pakisztánból, egy Nigériai, akinek már csak az AK-47 hiányzott a kezéből a tekintete mellé, a szűkszavú kápó, meg én. El kellett valamivel ütni az időt, így nem maradt más, csak Muhammad Pakisztánból. Jobb társaságnak gondoltam, mint bármelyiket a maradék három közül. Körülbelül 180 centi, húsosabb testalkatú, kerek arcú, szemüveges, közelkeleti népség. Testalkatához képest röhejesen magas és lágy hangja van, természetéből adódó kézmozdulatai pedig még fokozták a hangulatot. Kiselőadást tartott a fizika valamely azon részéről, amit hanyagságomnak és csökönyös fizika-ellenességemnek köszönhetően valószínűleg saját nyelvemen sem értettem volna meg. Lelkesen bólogattam, ha ő is nevetett, én is elmosolyodtam, kicsivel több levegőt kifújva az orromon. Csak reménykedni tudtam, hogy ne kérdezzen semmit. Ezer fogát kivillantva, jobb szemöldökét felhúzva, fejével apró kört rajzolva dúdolta poénjait. Beleégett a retinámba.

Jött a következő hét, a rettegett műszak, minden földi rossz raktárhelyisége. Egzisztenciálisan már elég erősnek éreztem magam, hogy szembe tudjak nézni a rám váró démonokkal. Műszak elején jó hangosan köszöntem a távozó ismerős arcoknak, csak hogy mindenki lássa, kivel van dolguk, én meg hogy még annyi lelki erőt szedhessek össze, amennyit csak bírok. Az utastérből szökik a levegő.

Ahogy sétáltam oda a szalaghoz, mindenféle párbeszédek játszódtak le bennem, a lehetséges kimenetelekkel. Felkészült a srác. Betettek teljesen egyedül 6 nőhöz kartondobozokat hajtogatni a zajba. Örültem, hogy adtak időt felmérni a terepet. Elsőnek a rekedt hangú szicíliait szúrtam ki, aki az első napomon puszta nézésével próbált felrobbantani. Fekete, rövid haj, zöldre festett szemhéjak, nagy kör fülbevaló, redőző ráncok. A másodikat tartom eddigi németországi pályafutásom legirritálóbb személyének: Csillag Patrikhoz tudom hasonlítani a Spongyabob Kockanadrág c. meséből, csak nőben. Folyamatosan verejtékező, kipirosodott arc, szúrós testszag, suta cammogás. Bamba vigyorát ha valami letörli az arcáról, hájas kezeivel széles mozdulatokkal kezd el csapkodni.

Tegnap rám zúdult egy egész raklap töltetlen „Lebkuchen”. Hatalmasat vágódtam a betonon, egy doboz sarka pedig teljes súlyával belepréselődött a szemöldököm alá, szép kis sebbel emlékeztetve engem a történtekre. Lényegében nem vártam bocsánatkérést, nem akartam, hogy körülálljanak és mindenki idegeskedve, cuppogva, sajnálkozva nézzen rám. Egy kis figyelemre vágytam volna csak, legalább a balesetet okozó részéről. De az öregember, akinek bőre annyira ráfeszült koponyájára, hogy minden csont tökéletesen kivehető rajta, fekete szemei pedig mélyen ülnek szemgödrükben, gyakorlatilag oldalba sem hugyozott. Újabb lépés a tökéletes keménység eléréséhez.