Lassan edzett acéllá változom. Mikor idejöttem, minden nap végére kezeim teli voltak sebhelyekkel, izmaim teljes lázban égtek, a hátam pedig mintha felmondta volna a szolgálatot. Mára kikérgesedett kezeim golyóálló páncélként védik testemet az ellene indított támadásoktól. Testem talán keményedett, de lelkem ugyanúgy érzékenyen reagál a komor Világra. Vagy egy könyv komor világára. Feltételezem, hogy egy burmai börtön alagsorában eltöltött hét hónap után más lenne a véleményem, de jelen állás szerint a fizikai fájdalmak eltörpülnek és visszagondolva tompán hatnak ahhoz képest, amit Orwell 1984 c. regénye művelt szeretett lelkivilágommal. Napok óta másra sem tudok gondolni, csak a főszereplő kb. féloldalas eszmefuttatására a gondolatok keszekuszaságáról, arról, hogy mennyi valóban mélyen szántó gondolat kavarog az agyában, mégis mindaz, amit ebből le tud írni az az, hogy „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”. Ismernünk kell ennek a legegyszerűbb számtani feladatnak az eszmei jelentőségét, miszerint csak és kizárólag a Párt dönti el, hogy kettő meg kettő az most négy lehet-e, vagy öt, esetleg három. Amennyiben nem négy, abban az esetben hivatalnokok egész hadserege dolgozza át a történelemkönyvek, számtankönyvek és mindenféle média-anyagok archívumát, az idők kezdetéig visszamenőlegesen ezt a tökéletességig fokozva, kiszolgálva ezzel a pillanatnyi érdekeket, hogy kettő meg kettő az sosem volt, és sosem lesz négy. Egyelőre. Érezte, hogy az egész ellent mond a józan ésszel, küzdött is ellene, de aztán a gép bedarálta. Kettő meg kettő az öt, ha a Nagy Testvér úgy mondja. Félelmetes rémképet állított az akkori jövőről, mely még annál is félelmetesebben hasonlít a jelenre. Szerettem volna már sokszor letörölni magam a leghíresebb közösségi oldalról, de behálózott. Nem azért, mert szeretem, hanem mert szükségessé vált információcsere szempontjából. Internetes levelezéseimet összekapcsolták az általam megnézett videókkal, leszűrve ebből érdeklődési körömet, és összekapcsolták a Világ legnagyobb térképével, megjelölve, hogy hol jártam. Pár másodperc alatt valahol, bárhol megjelenhetek virtuálisan. Tudják, ki vagyok, ismerik teljes valómat. Aggasztó, hogy telefonszámom után érdeklődnek, hivatkozva a nagyobb biztonság elérésére. „A párt egyik törvénye sem tiltotta az ilyesfajta viselkedést, de nagyon gyanús volt. És ha a Gondolatrendőrség valakit egyszer gyanúsnak titulált, onnantól egy perc magánya sem volt…”. Talán ami még ennél is sokkal félelmetesebb, hogy az emberek mindezt önként teszik. Csábítják őket nagy szavakkal: ismerkedj! Itt nem leszel magányos! Itt sosem fogsz unatkozni! Ingyen van! Aztán mikor már ott van az ember, akkor láncolják nyomós érveikkel: nélkülünk manapság semmi nem működhet, kellünk az családodhoz, kellünk a barátaidhoz, kellünk az állásodhoz és a pénzedhez. Honnantól ér véget a szabadság? A kiszolgáltatottságtól, vagy a jogok elvételétől?
SzarinCsípősebbek a reggelek, Ulm Rózsadombjára költöztünk, biciklivel járok a munkahelyemre, elektromos fogkefével mosom a fogam, és megborotválkoztam. Végre szakíthattunk a korábbi kosz- és penészszagú életvitellel, ahol a három civilizált embernek meg kellett küzdenie az őt körülvevő elmaradott, kamionos szálló nehézségeivel. Végre érezhetjük a valós életszínvonal-béli különbségeket. A hangulat is teljesen megváltozott, optimistán tekintek az előttem álló egy hétre.
Újabb ismerős érzelem hatolt a lelkembe: szánalom. Tegnap biztonsági kamerának érezhettem volna magam, ha korábban eszembe jut, ugyanis olyan helyen álltam, ahonnan minden ember mozgására, beszédére, de még mimikájára is odafigyelhettem. Az adagoló szalag két oldalán 6-6 ember áll, akik szorgalmasan pakolják kartonokba az érkező süteményeket, azokat palettázzák, majd targoncával elrejtik őket az éhes szájak elől egészen karácsonyig. Leghátul álltam, szemben mindenkivel, ezért láttam, amikor az előttem dolgozó török nő szúrós tekintettel becsmérli az őelőtte álmosan beszélgető afrikai-klikket, vagy a magyar lányt, aki idegesen húzkodta pólóját minden alkalommal, valahányszor a szimpatikus török főnök bíztató ábrázattal vonult el köztünk. Vagy éppen az ex-kamionost, aki megnyúlt, piros, szőrös arcát le sem vette a neki háttal dolgozó két fiatal lány fenekéről. Nyelve hegyét enyhén kidugva, melyen meg-megcsillant a nyál, valahányszor jobbra-balra húzkodta, bambán állt ott, és várta a szemkontaktust a kiszemelt áldozatokkal. Valószínűleg nem érzékelte sem a megvetést, sem az őt méregető szempárokat, amik tágra nyíltan várták a következő gyomorforgató nyelvpörgetést, kacsintgatást, perverz megjegyzést. Rossz érzés fogott el vele kapcsolatban. Talán hazamegy a kiüresedett lakásra, megeszi a hétvégén tepsibe beleszáradt ebéd maradékát egy doboz olcsó sör mellett, elkönyveli az este történteket a Világ romlottságának számlájára írva, aztán leheveredik a soha rendbe nem tett ágyára, amit egy városszéli bolhapiacon vett ki a gaz közül 15 euróért. Ez az életkép mélyen beleivódott az emlékezetembe egy hasonló kaliberű ember által, ezért lehet, hogy ennek tökéletesen az ellentettje igaz rá. Mindenesetre elvonja az ember figyelmét az idő lassúságáról, ha ilyeneken mereng, és nem a puszedlik helyes dobozban való elhelyezésén forralja agyvízét.
